Van egy ország messze Ázsiában, régen Burmának hívták, ma hivatalosan Mianmarnak. Területe kb. hétszerese Magyarországénak, és majdnem 50 millió ember él ott. A lakosság 135 különböző etnikai csoportból tevődik össze, legnagyobb része buddhista vallású. Az államot katonai vezetők egy csoportja (junta) irányítja, a hatalom első számú ellenfele pedig a képen látható hölgy, Aung Szan Szú Csi. Szú Csi 1945-ben született a burmai fővárosban, Rangunban. Édesapja fontos szerepet játszott az ország függetlenségének kivívásában, ám még a végső siker előtt, 1947-ben merénylet áldozata lett. Miközben a hadsereg 1962-ben megdöntötte a demokratikus hatalmat, Aung Szan Szú Csi Delhiben, majd Oxfordban tanult politikát, filozófiát és közgazdaságtant. Angliában ismerkedett meg férjével, Dr. Michael Arisszel.
1988-ban édesanyja betegsége miatt tért vissza Burmába. Nem sokkal ezután az országot 26 éve irányító Ne Vin tábornok lemondott, és egyre többen tüntettek a demokrácia visszaállításáért. Augusztus 8-án kezdődött a 8-8-88 néven emlegetett felkelés, amelyet a hadsereg egy hónapon belül levert. Ezután alakult meg a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD), amelynek Aung Szan Szú Csi lett a főtitkára. A következő egy évben országszerte beszédeket tartott, arra buzdítva a népet, hogy békés eszközökkel döntsék meg a diktatúrát. 1989. április 5-én a hadsereg egyik kirendelt osztaga beszéde alatt rászegezte fegyvereit. Ám ő nem hátrált meg, miközben a katonák a tűzparancsra vártak, míg végül egy tiszt visszarendelte őket. Július 20-án viszont házi őrizetbe helyezték, ahonnan egészen 1995-ig nem szabadulhatott.
1990-ben a katonai junta engedélyezte, hogy választásokat tartsanak. Talán arra számítottak, hogy ezzel a saját hatalmukat sikerül megerősíteni. Ehhez képest az NLD a képviselői helyek 82%-át szerezte meg, miközben vezetője továbbra is fogságban volt. A katonáknak persze eszük ágában sem volt átadni a hatalmat, a választást érvénytelennek tekintették, és minden maradt a régiben.
Ebben az évben Aung Szan Szú Csi megkapta az Európai Parlament által alapított Szaharov-díjat, tevékenysége elismeréseként. (Andrej Szaharov Nobel-békedíjas szovjet emberi jogi aktivista és tudós volt, aki maga is éveket töltött a hatalom által a külvilágtól elzárva, nem mellékesen ő a szovjet hidrogénbomba atyja.) 1991-ben pedig "a demokráciáért és emberi jogokért való erőszakmentes küzdelméért" Nobel-díjjal tüntették ki, ezt természetesen nem vehette át.
Bár 6 év után szabadon engedték, továbbra is állandó zaklatásoknak volt kitéve. Férjénél, akit a rezsim nem engedett be Mianmarba, rákot diagnosztizáltak. Aung Szan Szú Csi ugyan elhagyhatta volna az országot, ám vissza nem engedték volna. Ő a maradás mellett döntött, így többet nem láthatta férjét: Michael Aris 1999 márciusában elhunyt.
Hiába támogatta őt az ENSZ, hiába álltak az ügy mellé hírességek (Bono például neki, róla írta a Walk On című dalt - emiatt Mianmarban a megfelelő U2 album birtoklásáért börtön jár), a Burma demokratizálásáért folytatott kampány mindmáig nem ért célt. 2000 és 2002 között Aung Szan Szú Csi újra házi őrizetben volt. 2003-ban kis híján életét vesztette egy támadásban, amelynek során számos támogatóját megölték. Nem sokkal ezután börtönbe, majd ismét házi őrizetbe került, a mai napig sem szabdult. Május 25-én hosszabbították meg újabb egy évvel a fogságát.
Napjainkban ismét felerősödtek a rendszerellenes tüntetések, élükön buddhista szerzetesekkel. A hírek szerint Aung Szan Szú Csit, miután szeptember 22-én találkozott a szerzetesekkel, ismét börtönbe szállították. A rezsim ezúttal is erőszakkal válaszolt, több békés tüntetőt megöltek, százakat letartóztattak. Vajon ezúttal is le tudják verni az ellenállást? Tényleg ennyire reménytelen lenne békés úton célt érni az erőszakkal szemben? Majdnem 20 év kevés volt a diktatúra elűzésére. Pedig a szándék megvan, ezt a '89-es választási eredmény elég egyértelműen bizonyítja.Nyilván sok múlik a nemzetközi viszonyokon. A juntának az a szerencséje, hogy hatalma nem igazán sérti más országok érdekeit. Nincs atombombája, nem bújtat terroristákat, nem fenyegeti erőszakkal a szomszédait (van épp elég dolga országon belül). Burmának nincsenek akkora olajmezői, mint a Közel-Kelet országainak. Ezek után senki nem fog az igazság bajnokaként háborút indítani ellenük, pusztán a demokrácia terjesztéséért. Persze lehet tenni más jellegű lépéseket, az EU és az ENSZ nyilván bevezet majd bizonyos szankciókat, de nem valószínű, hogy ezek alapjaiban megrengetnék a rendszert. Igaz, számos kínai, indiai, thaiföldi, szingapúri cég ápol jó kapcsolatokat Mianmarral, talán ha őket vissza lehetne fogni... de vajon mennyire hajlandók a kormányok feláldozni ezeket a gazdasági kapcsolatokat? Ha eddig nem tették, megteszik-e most?
Ha a külvilág nem lép érdemben, mit lehet tenni belülről? A katonai elit erősen érdekelt a rendszer fenntartásában, és a nyers erő az ő oldalukon áll. Elég-e ez az erő a lakosság túlnyomó többségének akaratával szemben? Rossz jel, hogy sok-sok éven át elegendőnek bizonyult. És ha a tüntetők fegyvert fognának? Van-e rá egyáltalán lehetőségük? Megtagadnák-e a cél érdekében meggyőződésüket, hogy csak a békés út elfogadható?
Szenzációs dolog lenne, ha Aung Szan Szú Csi, a szerzetesek, s a többi tüntető erőszakmentes mozgalma győzni tudna. Talán elkezdenénk jobban hinni a békés eszközökben, talán egy lépés lenne egy jobb világ felé. Figyeljünk a távoli Burmára, és reménykedjünk, hogy embertársainknak előbb-utóbb sikerül kivívni a szabadságukat.
